Széles keréknyomban gyalogoltak, talán egy traktor kereke hasította a sárba, egymás mögött mentek szótlan, érezték, hogy bennük is alkonyodik, és féltek, hogy a sötét előbb ér majd a tó partjára, mint ők. Futni kezdtek, Ancsa elöl, mert ő volt a gyorsabb, izmos, vékony lábait szedte szaporán, Réka fogát összeszorítva követte, rosszul volt egész nap, görcsölt a hasa, most mégis igyekezett, alig maradt le. Ancsa mutatta, hogy erre, és bevágtak az erdőbe, nagyokat roppantak az ágak a lábuk alatt, Réka gyökérbe botlott, de talpon marad, már látta a fényt a fák mögött. Tiszta vizű bányató volt, narancs csíkot húzott rá a lenyugvó nap, nyárfák vették körbe, zúgtak a szélben, mintha mondanának valamit. A régi atya szerint Isten szavait hallani a zúgásban, de az új atya csak mosolygott ezen, Réka se hitte, pedig most ő is hallott szavakat, de olyan csúnya szavakat, hogy be akarta fogni a fülét. Kezdjed, mondta Ancsa, de Réka a fejét rázta, csendnek kell magamban lenni, felelte, mint imádkozás előtt, és most még nincs bennem csend. Ancsa mosolygott, kicsit gúnyosan, mint aki pont ezt várta, de ez nem ima, itt ordítani kell, Isten csak úgy hallja meg, ezt mindenki tudja, és beleordított az alkonyatba, vitte a szél a szavait, és Réka gyorsan befogta a fülét, mert megijedt attól, amit hallani fog, de így is tudta, hogy szerelem, látta Ancsa szemén, látta elvörösödő arcán, meg hát mi másról lehetne beszélni amúgy is. Ancsa elhallgatott, nem nézett Rékára, csak intett neki, hogy most már tényleg ő következik, de Réka megint a fejét rázta, és arra gondolt, Ancsa nem fogja majd be a fülét, mert ő mindenre kíváncsi. Ancsa a fejét rázta, undorító vagy, mondta, megint undorító vagy, mert én elmondtam, és most kihallgattad, hiába csináltad, hogy befogod a füled, de úgyse tudod, kire gondolok, és úgyse arra, nem tudsz te semmit, az igazság halvány szélét se. Réka bólintott, hogy igaz, tényleg nem tudja, és végre kijött egy kis hang a torkán. Nem akarom, hogy halld, mondta, mert nem neked szól. Ancsa megrántotta a vállát, jó, hát felőlem, akkor nem hallom, nem is érdekel, csak nem vagy a barátom mostantól. Réka bólintott, Ancsa pedig elment pisilni a fák közé, leguggolt, és Rékát nézte, ahogy bámulja a tó vizén ringatózó napfényt. Látta, hogy beszél, de a zúgás elnyomott mindent, próbálta leolvasni a szájáról a szavakat, de nem sikerült neki, és ettől olyan dühös lett, hogy odakiáltott, így nem ér, nem fog teljesülni, hiába az egész, mindenki tudja, hogy ordítani kell, mert csak azt hallja meg az Isten. De Réka felé se fordult, sőt Ancsa úgy látta, még mosolyog is, és ettől annyira ideges lett, hogy felrántotta a bugyiját, és már rohant is Rékához, lendületből a földre döntötte, ráült a lány hasára, de aztán nem mozdult, mert Réka nem védekezett, csak a szemét hunyta le, és mozgott a szája, nem mondom el, motyogta, nem mondom el. Hát ne mondd el, felelte Ancsa, és gyorsan felállt, inkább menjünk, gyere, most már indulni kell, és megfordult, elsétált jó messze, nézte a nap narancs foltját a vízen. Amikor visszaindult, először nem értette, mit lát, miért lett Réka olyan fehér, csak ahogy közeledett, akkor vette észre, hogy a lány lehányta magáról a ruhákat, ott feküdtek mellette halomban. És aztán meglátta a kígyókat is, vörös és lila kígyókat, ott vonaglottak Réka mellén, hasán, sovány combjain. Ancsa olyan közel ment, hogy érezte a lány testének keserű szagát, kinyújtotta a kezét, s ujját finoman végighúzta az egyik tekergőző, vérző szélű csíkon, kellemes érzés volt. Aztán vetkőzni kezdett ő is, gyorsan, ahogy szokott, dobálta le magáról a ruhát az alkonyatban. A víz hideg volt, de nem fáztak, összebújtak, szorosan fogták egymást, hallgatták a fák zúgását, és Réka észrevette, hogy furcsán esteledik: fekete foltok zuhannak az égből, és lassan beborítanak mindent a tó körül. Visszatalálunk a sötétben, kérdezte. Kitalálunk innen? Nem tudom, felelte Ancsa. Megsimogatta Réka haját, nagy levegőt vett, behunyta a szemét, és lassan elmerült a vízben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése